Esterházy-kastély, Fertőd
Esterházy „Fényes” Miklós és tündérvilága időszaki kiállítás
Az időszaki kiállítás feldolgozza és bemutatja Mária Terézia szűkebb főnemesi környezetébe tartozó Esterházy „Fényes" Miklós herceget, valamint kastélybéli udvarát, az eszterházai „tündérvilágot". A fertőd-eszterházai kastélyegyüttest - művészettörténeti jelentőségén és az Esterházy család tradícióin túlmenően - a világban Joseph Haydn (1732-1809) itt eltöltött közel harminc alkotó évének köszönhetően ismerik, mivel életműve meghatározó részét itt komponálta.
Haydn évtizedekig, 1766-tól 1790-ig Esterházy „Fényes" Miklós (1714-1790) zenésze és zenekarvezetője volt, így neve összefonódott az eszterházai kastéllyal. Idén emlékezünk meg e jeles személyiség halálának 200. évfordulójáról, s az évfordulós események közé illeszkedik.
A csaknem 400 m²-en rendezett kiállítás a herceget egyszerre magyar és európai főúrként mutatja be, udvarát pedig egy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő kulturális környezetként dolgozza föl. Műtárgyállománya - a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága saját anyaga mellett - többnyire hazai gyűjtemények anyagából válogatódott, s a kollekció számos darabja először kerül a nyilvánosság elé.
A kiállítás típusa szerint történeti, amely azonban nemcsak értékes történeti, dokumentatív és művészeti értékű műtárggyal dolgozik, hanem egyedi belsőépítészetével, látványelemeivel és zenei, animációs betéteivel mintegy az adott korba varázsolja a látogatót.
Herceg Esterházy Antal köszöntője
Magyarország főnemesi családjai európai történetet írtak politikai, katonai és kulturális szempontból egyaránt. Hűségesen szolgálták, segítették királyainkat és fejedelmeinket abban a közös törekvésben, hogy már több mint 1100 éves történelmünk folyamán a Kárpát-medencét mondhassuk hazánknak, még akkor is, ha 90 évvel ezelőtt a trianoni békeszerződés teljesen átrendezte e térséget.
Európa mai arca a múlt évszázadok fejleményeinek következménye. Nem lehet a múlt nagy államalkotóinak befolyását tagadni, még a mostani Unió földrajzában sem. A Pálffy, Batthyány, Erdődy, Csáky, Zichy, Károlyi, Teleki, Bánffy, Bornemissza, Kornis, Kemény, Zrínyi, Grassalkovich, Bethlen, Illésházy, Wesselényi és számos további nevek nagyrészt külföldön is ismertek. A Széchenyi család mellett valószínűleg az Esterházy a legismertebb.
Az 1186-ban először okmányilag megemlített ZERHAS de SALAMON-WATHA Csallóközben letelepült törzs, majd az 1590 körül megjelent három testvér, gróf Miklós, báró Dániel és báró Pál az ESTERHÁZY de GALÁNTHA ágak megalapítói. Gróf Miklós és fia, I. Pál herceg mindketten magyar nádorok voltak.
A család legendás alakja I. „Fényes" Miklós herceg, Eszterháza megépítője. Az „Eszterházi tündérvilág" az 1770/80-as években éri el csúcspontját: Haydn zenéje és számos művész közreműködésével rendezett ünnepségek közepette - amelyek egyikére Mária Terézia is ellátogat - „Fényes" Miklós létrehozza a „magyar Versailles"-t. 1778/79-ben 1200 saját katonájával tábornagyként háborúskodik II. József császár mellett Bajorországban, ezért a császár a hercegi rangot a család minden tagjára kiterjeszti.
Bevezető
„Megbámultuk a fényes kivilágításokat, a lángoló tündérpalotákat, amelyekkel a küldöttek versengve igyekeztek egymást túlszárnyalni. Esterházy hercegé azonban valamennyin túltett. (...) A nagyúr az ünnepélyes nap tiszteletére mellőzte kedvezőtlen fekvésű szállását s annak környékét, hanem ehelyett a Rossmarkt szép hársfasorát ékesítette föl, elől színesen kivilágított portállal, a háttérben pedig még annál is fényesebb távlattal.
A fák között áttetsző talapzaton fénypiramisok és golyóbisok álltak, egyik fától a másikig lámpafüzérek húzódtak, s azokon csillárok függtek. Itt andalogtunk hát négyesben, úgy éreztem magam Gretchen oldalán, mintha az elíziumi boldog mezőkön járkálnék, ahol az ember a fáról töri a kristályserleget, amely tüstént megtelik a kívánt borral, s ahol kezével rázza le a gyümölcsöt, amely aztán a tetszés szerinti ételre változik." - írta 1764-ben Goethe, amikor Frankfurtban Mária Terézia fia, József német-római császárrá koronázásának ünnepe elkezdődött.
Uralkodójának képviseletében Esterházy Miklós (1714-1790) herceg volt jelen, kinek egyéniségét a kortársak a neve elé tett „Fényes" szóval jellemezték, s aki - mint az akkor 15 esztendős, hangulatokra kamaszként nyilván érzékeny költő lejegyezte - már itt rászolgált a kapott jelzőre.
Mária Terézia terem
Az „Esterházy 'Fényes' Miklós és tündérvilága" kiállítás által felölelt korszak Mária Terézia - mint magyar királynő - trónra lépésével kezdődik. 
Fontos időhatár ez az ország relációjában is, hiszen 1740 végén a monarchia szempontjából létkérdés volt, hogyan foglal állást az 1741 májusában összeülő magyar országgyűlés az örökösödéssel kapcsolatban. A rendek ugyan az 1722-23-as országgyűlésen elismerték a nőági örökösödésről és a birodalom oszthatatlanságáról szóló törvényt, de ezt korábban - a bajorokon kívül - a többi, most a Habsburgokkal szembeforduló hatalom is megtette.
A kiállítás első termének, a Mária Terézia teremnek a bejáratánál két jellemző politikai eseményt megörökítő ábrázolással idézzük fel ezt az időpontot, Mária Terézia uralkodásának nyitányát. Mindkettő az 1741-es pozsonyi országgyűlésről készült, s az egyik magát a koronázást (június 25.), a másik pedig azt a jelenetet ábrázolja, amikor a királynő a rendek segítségét kéri trónja megvédése érdekében (szeptember 11.). Ez utóbbi a híres Vitam et Sangiunem! jelenet, amikor a magyar főnemesség Életünket és vérünket! felkiáltással erősítette meg hűségesküjét királynője, s ezzel a birodalom egysége mellett.
A főúri arcképcsarnok további portréi a kor karakteres egyházi személyiségei közül emelnek ki két püspököt. Erdődy Gábor (1684-1744) egri püspök mellett az 1761-65 között a főkancellári tisztséget is viselő Barkóczy Ferenc (1710-1765) grófot. (Barkóczy egyébként az 1764/65-ös országgyűlésen, amikor kiéleződött a rendek és az udvar közötti ellentét, elvesztette a királynő bizalmát.) A hivatalviselő „homo novusok" közül szintén két, grófi címet szerző főnemes arcképe került a kiállításba. A Gödöllőt kiépítő Grassalkovich I. Antal (1690-1771) több mint két évtizeden át a Magyar Kamara elnökeként, Niczky Kristóf (1714-1787) pedig a Temesi bánság visszacsatolását intéző királyi biztosként, majd 1786/87-ben országbíróként szolgálta az udvart.
A teréziánus kor terme
A teréziánus kort bemutató teremben a hely szűkössége miatt csupán arra nyílik lehetőség, hogy egy-egy reprezentáns műtárggyal és dokumentummal fölvillantsuk a Mária Terézia kori Magyarországot, valamint a királynő országos és fontos intézkedéseit.
Az ország „fizikális állapotát" egy rendkívül informatív korabeli térkép, Müller Ignác (1727-1804) hadmérnök 1769-ben készült alkotása tárja elénk. Müller 1764-ben kapta a feladatot az Udvari Haditanácstól, s a többéves munkával megszületett térkép a koordinátákat illetően minden korábbi hasonló alkotásnál lényegesen pontosabb, névrajza pedig részletesebb lett. Rajza, formája, grafikus díszítő elemeinek barokkos szépsége is kiemeli a kor hasonló alkotásai közül.
Mária Terézia idején Magyarország a kor mércéje szerint nagy és népes ország, koronázó fővárosa Pozsony. A másfél százados török hódoltság után lassan regenerálódik, gazdasági és politikai súlya növekszik. Újra részévé válik a keresztény nyugati kultúrának, s ezt a Habsburg-házból való uralkodók tudatosan elősegítették.
Uralkodása alatt korszerűsödött az államszervezet és az egyházi igazgatás, s a magyarok meglehetősen széles körét vonta be az udvari életbe. „Tudod, mily nagy volt mindig hajlandóságom és bizalmam e számomra annyira kedves nemzet iránt. Nincs semmi, amit a magyarok vitézségétől és hűségétől ne várhatnék el minden alkalommal, nincs semmi, amit a királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék." - írta a királynő 1744-ben Pálffy János (1663-1751) nádornak, aki csapataival ezidőben a Rajna mellett aratott győzelmeket. Ebben a korszakban gyorsul föl és teljesedik ki az ország újjáépítése, melyről látványosan vallanak ma is meglévő barokk városaink és főúri kastélyaink.
Esterházy Miklós terem
Mária Terézia uralkodásának kezdetén Esterházy Miklós (József), mint másodszülött fiú, egy viszonylag szerény anyagi hátterű gróf volt, akinek politikai, udvari szerepvállalása sem volt jelentős. Öröksége a Trencsén megyei biccsei várból, a süttöri kastélyból és a hozzájuk tartozó uradalmakból állt.
Ezidőtájt nem tűnt valószínűnek, hogy egyszer bátyja, Pál Antal (1711-1762) herceg helyébe fog lépni, mivel a hercegi címet és a majorátus feletti rendelkezési jogot a család törvényei szerint az elsőszülött fiú örökli. Szinte természetes volt tehát, hogy a leydeni diákéveket követően a katonai pályát választotta, s hamar meg is mutatkozott benne az Esterházyak szinte mindegyikére jellemző hadvezetői tehetség.
Pályafutását az osztrák örökösödési háborúban (1741-48) a sziléziai hadszíntéren kezdte, s először mint lovaskapitány szolgált a Pálffy Regimentben, majd az Esterházy Huszárezredhez helyezték át. 1744-től lett a Gyulay Huszárok ezredese, 1747-től pedig tábornok és főstrázsamester. 1753-tól az 1741-ben fölállított 33. Esterházy Gyalogezred tulajdonosa és parancsnoka, egészen 1790-ben bekövetkezett haláláig. Ezrede élén vett részt a hétéves háború (1756-63) egyik döntő ütközetében, a kolini csatában (1757. június 18.), s itt mutatott érdemeiért kapta meg a Mária Terézia Rend lovagi fokozatát. Altábornaggyá az Odera-Frankfurt melletti kunersdorfi csata (1759. augusztus 13.) után léptetik elő, s ekkor újra kitüntetik: most a Mária Terézia Rend parancsnoki keresztjét kapja.
Eszterháza terem
A 18. század eleje-közepe a középeurópai barokk kastélyépítészet fénykora, s a követendő példát nemegyszer Versailles adja, stílusban és berendezésben egyaránt. A ragyogó uralkodói együttesek, mint például a potsdami, nymphenburgi vagy würzburgi rezidenciák mellett a kisebb léptékű, de igényes főúri kastélyok is gombamód szaporodnak. Hasonló jelenséggel találkozunk Magyarországon is, ahol ebben az időszakban mintegy 200 kastélyt emelnek vagy alakítanak át korábbi várakat pompás lakokká.
A német-római császárságban folyó nagyszabású rezideális építkezések sorából természetesen a császár személyét adó Habsburgok sem maradnak ki: Mária Terézia a schönbrunni kastélyt hozatja rendbe és bővíti ki, s az udvari életet a bécsi Burgból ide helyezi át. Lényegében ezt a mintát követi Esterházy „Fényes" Miklós herceg, amikor a családi tradíciókat őrző kismartoni székhely jelentőségét csökkenti és pazarul kiépíti Eszterházát.
A műegyüttes központtá emelkedik, de nem mint a família múltját őrző-idéző családi székhely, hanem inkább a korra különösen jellemző „Lustschloss" [mulatókastély] jellegű, reprezentatív udvartartásra alkalmas építészeti kompozíció. A kialakítás alapvető jellemzője a művészeti életet inspiráló, kiszolgáló feltételek és tájléptékű rendezésben a természeti környezettel való szimbiózis megteremtése.
A Gottfried Edler von Rotenstein álnéven utazgató gróf Pálffy János (1744-1794) például Sopron felől jövet így írja le az elé tárulkozó látványt: „Egy szép fasoron túl jobbra megtekinthetjük a vendéglőt, aztán egy nagyon nagy házat, amely színészek, operaénekesek és zenészek számára készült, mellette egy pompás istállót, melynek két kisebb és egy nagyobb csoport lovas, valamint két vázával díszített mellvédje van, a kapu fölött egy lófej található, a négyszögletes épület 10 ablak szélességgel, 100 ló számára épült. Ugyanezen az oldalon láthatjuk a házi tisztek 17 ablak hosszúságú épületét, a kert másik oldalán ugyanilyen épület áll." A kastélyhoz érve így folytatja: „Azután következik a nagy kastélyépület, mindkét oldalán 28 vasrács és két kapu van, ahol őrök állnak.
A többi terem, a festmények, bútorok és porcelánok tömegének leírásával Pálffy gróf idegenvezetőként kalauzol minket végig a kastély sok-sok szobáján, s szinte a szemünk előtt látjuk a pazarul berendezett lakosztályokat. Ezek idézése helyett azonban inkább lépjünk ki vezetőnkkel a kertbe, legalább egy benyomás erejéig: „A kastély mindkét oldalán kis kertek vannak virágparterekkel, mindegyiket kőkorlát veszi körül, melyen 6-6 kisgyermek csoport áll, köztük 8-8 kőváza. Ezekben a kis virágparterekben 48-48 narancsfa, nagy hordókban. A narancsligeteket a kastély két oldalszárnyához csatlakozó télikert, illetve a képtár épülete védi az északi széltől, oldalt kovácsoltvas kerítés zárja le. (...) További 68 narancsfa zöldell a kastély körül elszórtan. A főépület mögött kezdődik a parterre, 20 homokkő váza, 32 szobor, 5 szökőkút, 4 nagy, zöldre festett és 73 kisebb virágkosár díszíti ágyásait."
Mert Esterházy „Fényes" Miklós magát a kastélyt is - ahogy Dallos Márton fogalmazott - mint Elyseusnak Mezeit építette ki, vagyis az épületek és a kertek az elyziumi mezők földi vetületének tekinthetők. S tulajdonképpen itt keresendő és ebben található meg Eszterháza jelentőségének esszenciája: a kastély és a kertek ikonográfiájában a napisteni vonásokat hordozó, a költészet, az ének és a zene isteneként ismert Apollón és az eredendően holdistennő Diana köré szerveződik minden.
A terem kiemelt műtárgya a kastélyt és déli parkját megörökítő ún. Pesci-ábrázolás, amely a vízió és realitás talán legszebb korabeli szintézise. Az 1779/80-ban született mű egy bolognai művészfamíliából származó látképfestő, Bartolommeo Gaetano Pesci (1749-1783 után) alkotása. (A festő alighanem testvére, Antonio révén került e hercegi udvarba, aki az operatársulat tagja volt.) Ismereteink szerint Pesci négy, a kastélyt a különböző égtájak felől megörökítő olajképet festett, ám az itt bemutatott darab az egyetlen, amely meg is maradt. (Kettőről archív fényképeket ismerünk.) A Pesci-kép mögött a mű falmezőnyi, térbe hajló kinagyításával elevenítjük meg azt a térélményt, amelyet annak idején a déli parkban sétáló kortárs érezhetett. A látványt, a barokk kert hangulatát a 19. században elpusztult egykori kaszkád 1782-ből megmaradt tervlapjaival erősítjük, melyek - akárcsak a kaszkád az eredeti térszerkezetben - a főépülettel szemben láthatók.
Művészetek terme
A Művészetek termében Esterházy „Fényes" Miklós kultúramecénási tevékenységét és udvara művelődéstörténeti jelentőségét járjuk körbe, természetesen a teljesség igénye nélkül. Tán mondanunk sem kell, hogy a hangsúly a muzsikán, Joseph Haydn itt töltött évtizedein van.
A korabeli dokumentumokból, levelezésekből kiolvashatóan a herceg, mint mecénás, és az alkotó Haydn között - nyilván az akkori társadalmi normák keretein belül - kölcsönös tiszteleten, megértésen nyugvó kapcsolat alakult ki. Ezt illusztráljuk azzal, hogy a két nagyformátumú, önálló életművet teremtő személyiséget kortársi kisplasztikával, kontaktusban lévő szoborpárként mutatjuk be.
A terem délkeleti sarkában megjelenő műalkotás a kastély déli homlokzatánál felállítani tervezett köztéri kompozíció makettje, alkotóik Erős Apolka és Baráz Tamás szobrászművészek.
Szorosan ide tartozik, hogy a 400 fő befogadására alkalmas, 8 x 8 méteres színpadnyílású és 18 méter mély színpaddal rendelkező operaházban már az 1770-es évek elejétől folyamatosan színre kerültek Voltaire, Moliére, Gellert és Lessing egyes darabjai. Voltak korszakos jelentőségű bemutatók is: Carl Wahr (1745?-1798 után) német társulata például 1774-ben itt játszotta először német nyelven Shakespeare Lear király és Othello című drámáit, melynek jelentőségét növeli, hogy átdolgozás helyett fordításban igyekeztek azokat előadni. (Ugyanez a német társulat ismertette meg a pesti közönséggel is Shakespeare-t.)
Kvartett terem
A kiállítás Kvartett termében egy enteriőrbe illesztett kis előadóterem vizuális hangulatával idézzük föl Haydn legjelentősebbnek mondható zenei újítását, a vonósnégyes műfaját. A kulisszát a kastély hercegi szalonjait egykoron borító reprezentatív, 18. századi faburkolatok adják.
A fehér-arany háttér előtt négy barokk szék a kvartett hangszereivel (2 hegedű, 1 brácsa, 1 cselló) és kottapultokkal. A tartókon az 1772-ben született Opus 20-as ciklus D-dúr vonósnégyesének III. tétele, az eredeti kották nemesmásolataival. A kompozíció részeként a kvartett hangzás azon mestereinek portréit is fölvillantjuk, akik kortársakként, de akár baráti körként is a műfaj korabeli nagyságai voltak és alkalomadtán együtt alkottak, alkothattak vonósnégyeseket.
A zenetörténészek Joseph Haydn-t az újstílusú hangszeres zene első klasszikusaként, a szimfónia és a vonósnégyes formavilágának, nyelvezetének megalapozójaként tartják számon. Ezen belül is a talán legnagyobb Haydn-újítást, a kvartett hangzást emelik ki, amely lényegében egy közös intellektuális aktust „kikényszerítő" formációnak tekinthető. (A kvartett négy vonós hangszerből álló együttes, két hegedű, egy mélyhegedű /brácsa/ és egy gordonka /cselló/. A vonósnégyes 4 tételes kompozíció.)
83 vonósnégyes darabjából Haydn több tucatot írt az Esterházyak szolgálatában eltöltött közel harminc alkotó esztendő alatt. Annak ellenére, hogy a fényes udvari ünnepségeken az operáké, színdaraboké volt a főszerep, búvópatakként a kevésbé látványos, bensőségesebb környezetet kívánó kvartettekkel is bőven találkozunk. Haydn egyszer például ki is jelentette, hogy senki sem tudja úgy játszani vonósnégyeseit, mint Aloisio Luigi Tomasini (1741-1807), az Esterházy-zenekar olasz származású elsőhegedűse. (Tomasini egyébként maga is komponált kvartetteket.)
Vetítő terem
A kiállítás záróaktusaként a Vetítő teremben a barokk ünnepek kerti attrakcióit, fényjátékait idézzük fel. A terem alaphangulatát a sötétben zöldesen derengő lampionok fénye adja. Az 1773-as uralkodói látogatás alkalmával emelt oszlopcsarnokos kerti pavilon egyszerűsített, de impozáns rekonstrukciójából tekinthető meg a néhány perces animáció, amely megeleveníti az Eszterháza teremben kiállított Pesci-képet és némi ízelítőt az a fény valamikor eszterházai ünnepeiből. A vetítés végén a látogatók a kastély legpompásabb nagytermébe, a díszterembe léphetnek, majd eredetiben csodálhatják meg az egykor pezsgő életű hercegi rezidencia ma is lenyűgöző, reprezentatív traktusait.
A barokk kor udvari, főúri vígasságainak talán a legizgalmasabb eseményét a fényjátékok és tűzijátékok adták. Pazar kivilágításokat, felvonulásokkal, parádékkal előkészített és ágyúdörgésekkel kísért tűzijátékokat adtak elő európaszerte uralkodói beiktatásokon, koronázásokon, fejedelmek név- és születésnapján vagy katonai győzelmek megünneplésekor.
Nincsen még kommentár.
