Czingulszki Ágnes Mikszáth az ágy alatt

 
Czingulszki Ágnes:
 
Mikszáth az ágy alatt

 

Három hónapja, hogy elváltak Lindával. Magával vitte a közös könyvtáruk kilenc hosszú polcát. József Attilákat, Adykat, Homéroszokat, az Értelmező Kéziszótárt és az első nyomtatásból származó Mikszáth-kötetet. Talán a legutóbbi hiányzik a leginkább. A falon még mindig ott van a könyvespolcok sárga-piszkos lenyomata. És a szívében az a sajgó mélabú, hogy megint nem sikerült a házassága. Öt házasságából három gyereke született és elszórva éltek Európában. Így nevelte őket. Világpolgárok lesztek - mondta nekik családi ebéden, születésnapon, ballagáson - nyelvet tanultok s bejárjátok a világot. Most szenvedett ettől a döntéstől, hiányoztak neki s nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért lábad olyan egyszerűen könnybe a szeme, ha mások unokáit látja. Edit, a kicsi, engedelmes lánya maradt csak neki. Őt már nem nevelte olyan szigorúan semmire. Nem mondta neki, hogy ki kell repülnie a nagyvilágba, már tudta, hogyha ő is elhagyja nehéz lesz az élete. Editnek már csak azt mondta folyton, hogy tanuljon jól, mert első a tanulás, aztán jöhetnek a fiúk, de valahogy nem is kellett ezt neki mondania. S remélte, hogy Edit majd csak észnél lesz, ha beleüt a mennykő. Janó, ha elvált, régi viszonyokat melegített fel: igénytelen, budapesti nőkkel, primitív, pletykáló falusiakkal és ezek anyáskodó gondoskodása, ebédjük, hajvágásuk ideig-óráig megvigasztalták. Közben egészen elfeledkezett Editről, saját, zavarodott lelke, egészen kitörölte ilyenkor a családot a fejéből. Pedig Editnek éppen nagy szüksége lett volna rá, mert közel állt ahhoz, hogy elfusson, elbújjon és többé ne is lássa azt a házat és azt a kertet, amelynek hintaszékében lágyabban soha sem ringatózott és amelynek fáiról a legédesebb volt a szilva, a legnagyobb a mandula. De valami miatt mégis mindig keserű. Pedig nemrég Linda végleg eltűnt a házból. S vitte magával a hideg, feszült levegőt, amit a jelenlétével okozott s a csonka családra, ráköszönt két hét boldogság. Edit első dolga az volt, hogy medvetáncot járt a konyhában, kicsapta az összes ablakot, hogy csak úgy lobogott a haja. Közben hangosan és jóízű hamissággal énekelte a fel-fel vitézeket. Apja csak rá figyelt. Gombapaprikást főzött és körözöttet készített, vacsorára tejbe rizst s esténként, hárman a kutyával elmentek futni. Aztán, mintha kifogyott volna a boldogságelem, az apja kezdett eltünedezni s rossz apává válni. Nem jelenlévővé, olyanná, aki maga a gyerek s keresi az anyját, egy nőt, egy ápolót. Ha megkapta valakitől a gondoskodást, amit elvárt, akkor vált újra rendes emberré. Akkor borotválkozott meg, vett fel friss zoknit, vitte vissza az üvegeket, vett kenyeret, tankolta tele az autót és simogatta meg Edit fejét magabiztos kézmozdulattal. Addig viszont minden Editre maradt. A lány tanult, főzött, ellátta a nagymamát, rendbe tartotta a kertet és etette a kutyát. S sajnálta az apját, mert az volt az érzése, hogy soha nem lesz újra barátnője. Néha, borzasztó önsajnálattól húzva, lement a pincébe és kizokogta magából az életét, az apja hiányzó kezét a fejéről, a nagyanyja kedves és mégis elviselhetetlen nyűgjeit. Csak néha érezte nyűgnek. Ha a boltba küldte naponta ötször tejfölért, puhább zsemléért vagy instant teáért, meg tudott haragudni rá. Halkan dühöngött. Bement a szobájába és harapta a párnáját. Olyankor azt a pillanatot idézte fel, amikor a nagymama finom, fehér haját vágta a teraszon, Sütött a nap és olyan volt a nagymama, mint egy gyerek, finom illata volt, nem öregasszonyos és akkor Edit úgy megölelte és megpuszilgatta, hogy a mama csak kuncogott halkan. Az igazi baj csak az volt most, hogy szerelmes lett, nagyon-nagyon és igazán, olyan sérthető módon, mint egy csiga. A cél az volt, hogy nőies és finom legyen, de úgy érezte, hogy megkérgesedett a zsenge szíve és keményebb a gránitnál, komolyabb egy Mozart-műnél és mosolyogni nem tud, csak sírni és szorítani valakinek a kezét, aki csak vele foglalkozik. Jocinak nem kellett sokat magyarázgatni, mert nyugodt fiú volt és már mindent tudott a családról, lévén a mostohatesó legjobb barátja.
Apja megint elment, azt mondta két nap múlva jön haza. Ő meg félt. A sötéttől, a beépítetlen, poros emelettől, a bagolyhuhogástól s a fájdalmas kutyavonyításoktól. Felhívta Jocit, nem jönne-e át aludni hozzá. Előkészítette rozoga kihúzható ágyát, alápolcolta egy vastag öreg könyvvel, mert az egyik lába rövidebb volt, s arra gondolt, hogy ezen az ágyon már sokan szeretkeztek. A nővére, a bátyja, a szülei s az apja mindenféle más nőkkel. Ő csak aludt rajta s még soha senkivel nem feküdt le. Most azt akarta, hogy ez megváltozzon. Joci már az ajtó előtt állt, kopogott. Rémusz, a rottweiler, farok csóválva nézte mindig, ha Joci átmászott a kerítésen. Edit ajtót nyitott, Joci szájára tette az ujját, hogy ne szólaljon meg, a nagymama épphogy elaludt.
Janó Dunaújvárosba tartott, hirdetést adott fel a Nők Lapjába. Azt írta: Gyermekesek előnyben. A legutóbbi ilyen hirdetésre jelentkezett Linda, egy erdélyi, vörös hajú, okos nő. 18 évvel volt fiatalabb Janónál, de a ceauşescui anyaság ravaszabbá tette, mint egy százévest. Ki akart szakadni abból a szürkén kísértő múltból, a foghíjas panellakások, műanyag alsóneműk, csempészett fogamzásgátlók világából. Nem akart arra gondolni, hogy órákon keresztül, a kapálódzó gyerekkel a karján csirkefarhátért állt sorba. Hűtőszekrényt akart, autót, magyar útlevelet. S nem akarta látni többé a volt-férjét sem. Erik apját. Janó segített neki. Felszállt a vonatra és elment Krasznába. Visszafelé már hárman ültek rajta s Lindát eljegyezte. Vidám kártyajátékokat játszottak négyen s az akkor tízéves Edit nagyon meg volt elégedve a mostohával és az egyidős, új testvérrel. Akkor kezdődtek a bajok, amikor kártyázáskor nyerni kezdett. Linda nyaka egy pillanat alatt elvörösödött. Dühösen felállt az asztaltól, összekeverte a kártyákat és nem nézett senkinek a szemébe. Dühe csak másnap párolgott el. Akkor már Edit elkezdett félni tőle s Lindának egyre többször vörösödött el a nyaka, ahogy a kamaszodó a gyerekeknek önálló véleményük lett az életről. Ritkultak az olyan pillanatok, ahol Edit azt érezte biztonságban van és nem kell félnie valamilyen váratlan és be nem számítható rohamtól. Délutánonként nem ment haza az iskolából, hanem hozzászegődött valamelyik osztálytársához, hogy annál kevesebb esélye legyen a mostohának a dühöngésre. Aztán Linda valahogy meggyőzte az apját arról, hogy szabályokat kell bevezetni a család megszervezésére s elkezdődött a kiporciózott párizsi szeletek, sajtok és az esti kötelező - minden játékot és tanulást félbe vágó - futások világa. Ezalatt az idő alatt Erik és Edit könnyen összerázódott. Erik félénk volt, Edit rámenős s mindenbe beszervezte a mostoha bátyját, akkor is ha nem akarta. Kitalálták - hogy a szomszéd szobában alvó szülők ne hallják - a világító órával morzejeleken keresztül beszélgetnek majd lámpaoltás után. Linda kirohanásai után már csak ketten kártyáztak s hosszú, bonyolult vitákba keveredtek a délutáni meserajzfilm miatt. Ahogy telt az idő, iskolát váltottak, új házba költöztek, elkezdtek mindketten evezni, kutyát vettek s kertet rendeztek. Az idő mindig gyorsabban telt, ha ketten voltak s egyébként is a szülők mindig egyenlően osztották ki a munkát rájuk. A kertben sokat kellett csinálni. Gallyakat vágni, összegyűjteni, zsákokba tenni és lecipelni a pincébe. Elkezdtek beszélgetni, mint a barátok. Vágyakról, szerelemről és fájdalmakról. Erik el tudta mondani Editnek, amit nem tudott elmondani a legjobb barátjának. Hogy szeretne egy VW-buszt, Új-Zélandon élni, és egy olyan nőre vágyik, aki sportos és humoros, röhög, hogyha böfög. Valamelyik meleg nyári, szünidei estén a kertben sátoroztak és vihogva próbálták felfújni a gumimatracot. Egy fújás Edit, egy fújás Erik, sokáig tartott a dolog. Erik elvette a száját, aztán Editnek nyújtotta a gumimatrac szelepét, de mielőtt Edit belekezdhetett volna, odatolta a saját száját és megcsókolta. Mindketten fülig pirultak. Erik megszólalt: azt hiszem, szeretlek. Mire Edit elnevette magát. Azon az estén még sokáig beszélgettek a sötét, hűvös sátorban. Edit mosolyogva hallgatta Erik bókjait, de a következő egy évben, míg a szüleik el nem váltak, nem mentek többet együtt sátorozni a kertbe s kerültek minden olyan szituációt, ami intimebb volt egy köszönésnél.

Dunaújvárosban egy elvált asszony lakott a két fiával. Egyedül élt a gyerekeivel egy panel lakás első emeletén. Nevelőtanár volt egy kollégiumban. Finom vonásait az idő csak lassan rágta öregasszonyossá. Felelősségteljes, rendes nő volt. Az a fajta, aki reggelenként kiteszi szellőzni az ablakba az ágyneműt. Az egész életét a két fiú köré építette és a többi férfi csak szerény helyet foglalt el abban. Épp csak annyit, hogy úgy érezze nő is, nem csak anya. De most lassan felnőttek a fiúk, az egyik már egyetemista, a másik meg 16 lesz. Egyedül fog maradni. S olvasta ezt a hirdetést a Nők Lapjában. A gondolat, hogy valakinek van bőr a képén azt írni, hogy gyermekesek előnyben, megbolygatta a lelki nyugalmát. Saját tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb férfi még a saját gyerekével sem bajlódik, nemhogy máséval. Felháborodásában tollat és papírt ragadott s három oldalon keresztül fejtette ki véleményét. Elnyújtott, dühös, zilált írással. A postára futott a levéllel és feladta. Amikor már hazafelé sétált, akkor jutott eszébe, hogy nem kellett volna ráírni a feladót. Amikor Janó a levelet olvasta, egészen hevesen elkezdett dobogni a szíve. Micsoda szemtelen nő. Látta az írásán, hogy ez nem puszta düh, hanem leplezett kíváncsiság is! Az út mentén megállt az autóval és levágott egy napraforgó virágot.

Lefeküdtek egymás mellé. Mindketten, mint a cövek, egészen mozdulatlanul a sötét szobában. Joci átkarolta, na gyere már ide s elkezdtek csókolózni. Edit kényelmetlenül érezte magát, a rózsaszín kinyúlt pólót ugyan már nem látta Joci, de érezte a fiúnak mégsem tetszik. Valami forró, szexis göncöt kellett volna felvennie. Aztán beszélgettek, amolyan fölöslegesen, mert nem tudták mi legyen a csókolózás után, s mikor kiderült, hirtelen a nagymama nyitott be a szobába.
 Editkém a Janó rosszul van.
Többször előfordult ugyanis, ha az apja otthon aludt, hogy rosszul lett, nem kapott levegőt és ki kellett hívni hozzá a mentőket. De most otthon se volt. Edit kipattant az ágyból, mielőtt a nagymama megsejthette volna, hogy más is van a szobában és kisietett a folyosóra, az öreg mamit karon fogva.
 Mamikám, az apu elment otthonról, emlékszel?
 De hallottam a hangját, mintha rosszul lenne, hallottam, Editkém.
 Gyere Mami, megmutatom, nincs itthon senki, az apu elment látogatóba Ilike nénihez.
Felkapcsolta a villanyt és a kilenc polc egykori helyén álló üres, vetetlen ágyra mutatott.
 Nyugodj meg, Mamikám, az apu jól van, az igazak álmát alussza.
Visszakísérte a szobájába, levette a mamuszát és belefektette az ágyba. Fázós lábait, ahogy ö is szerette, jól körbegyűrte a meleg dunyhával. Amikor visszament a saját szobájába, Joci ugyanúgy fekve és sötétben várta őt, de a levegőben, mintha egy üres ember lelke lebegett volna. Joci nem vigasztalta nem vidította s borzasztó bizonyosság ébredt Editben, hogy Joci nem is akarja. Folytatták ugyan a dolgot, de a nagymama horkolása áthallatszott és Joci lassabban és lassabban csókolt, mire hajnalban el is aludt s Edit nyitott szemmel várta, hogy csörögjön az órája és készülődhessen az iskolába. Joci még segített neki tízórait készíteni, át is karolta hátulról és belecsókolt Edit nyakába, de Edit már érezte benne, hogy ez még inkább egy visszautasítás, mintha rögtön csak elment volna. Kiléptek együtt a kapun, szemerkélt az eső, május eleje volt és a gyér közvilágítás meghajlott hátú öregjei úgy nézték Joci elsiető alakját, mintha soha többé nem várnák vissza. Edit zokogni, sírni akart és sajnálni magát, helyette semmit nem érzett, csak fáradtságot és félelmet a matek témazárótól.

Egy idegen férfi állt az ajtaja előtt és csengetett. Zóra nem tudta, ajtót nyisson-e, de kint állt a láda almája, amit az előbb hozott a szomszédasszony s nem akarta, hogy ellopja.
 Jó napot, miben segíthetek? - mondta a kilincset szorongatva a kezében.
 Bence Zóra? - kérdezte a férfi.
 Én volnék.
 Redovszki János, csókolom a kezét.
 Nagyszerű, hát mégiscsak megtalált. Kér egy kávét? Segítsen már bevinni az almát.
Éppen befőzni akart, végre volt egy kis szabadideje, mert rendben volt a lakás, a fiuk elmentek vásárolni s az ebéden is túl voltak, a mosatlan is már tisztán a szekrényben állt. Janó nem ivott kávét, de becipelte az almát és átnyújtotta a napraforgót.
 Magának hoztam, mert olyan tüzes levelet írt, hogy ez a virág könyörgött nekem, hogy hozzam el kegyedhez.
Az ilyen szövegtől fordult fel Zóra gyomra, de ennek a kék szemű úrnak nem tudta zokon venni az idétlen bókot. Végül már maguk sem emlékeztek, hogyan folytatódtak a dolgok, de Janó egyre gyakrabban segített befőzni Zórának. Jól megértették egymást és Zóra eddig jól működő egyszerű élete átváltozott egy jól működő, vidám életté. Editről is tudott már sokat, hogy jól tanul, engedelmes gyerek, s szerette volna megismerni, de Edit makacsul távol maradt a háztól, ha megjelentek Janóék. Mindig akadt valami fontosabb dolga.

Edit az érettségire készült, folyamatosan elkalandozó figyelemmel. Elhagyott gyerekkori emlékei közül az anyjáról volt a legkevesebb. Csak három dolog maradt meg benne tisztán: álma, hogy az anyja egy boszorkány és el akarja rabolni, a hosszú hajfonata, amit minden lefekvéskor csavargatott és az a verés, amit azért kapott, mert nem jött haza, pedig azt mondta csak elmegy egy körre a bicajjal. Nagyon hiányzott neki. Elvesztette az anyját s sokszor gondolt arra, hogy milyen furcsa összefüggés is van e kifejezésben. Mintha meg lehetne találni... Kereste régi holmikban, parfümjeiben, fényképeiben és pöttyös szoknyáiban, de egyikből sem sikerült kitapogatnia őt, de még a szeretetet se iránta. Úgy érezte mentől felnőttebb lesz, annál nagyobb lyukat váj a szívébe ez a gondolat és ólomsúlyként húzza le a szemét és nyomja bele a könnyeket. Fáradt volt. Az ágy még mindig úgy állt, ahogy Jocival hagyták. Esténként szagolgatta a párnát, aminek Joci-hajszaga volt. Nem érezte, hogy hiányzik neki, csak azt sajnálta, hogy azóta egyáltalán nem is beszélnek egymással. Nekilátott, hogy az ágyat újra egyszemélyessé alakítsa. Felemelte a rácsot és az íróasztalára tette a könyvet, amit a rövid láb alá tett. Mikszáthnak volt a novellás kötete. Nem ezt kereste az apja annyira? Meglehet. Belelapozott. A régi lapok szinte recsegtek az ujjai alatt és a könyv margóján jegyzetek álltak. Izgatott lett. A nagy A-betű úgy volt írva, mintha egy kis a-t egyszerűen csak felnagyítottak volna. Ez az anyja írása. Azért emlékszik rá, mert első osztályosan meg akarta hamisítani, valamilyen iskolai bejegyzést felejtett aláíratni. Éjszaka néni nem haragudott meg rá akkor, megsimogatta a feje búbját s azt mondta, jó próbálkozás, de még sokat kell gyakorolnod. Elkezdte olvasni.
- Tudod, mindig ilyesmire akartam rábukkanni. Egy könyvre, amibe anyánk az olyan gondolatokat jegyezte le, amelyeket senkivel nem tudott megosztani, csak lapokkal és tintával. Hogy ráismerjek benne magamra, egy kis rész Editre. Akkor lett ez az akarat fájón erős, amikor meglátogattuk a másik nagymamát, a szeniliset, aki nem futott el az iszákos férjétől, aki hagyta verni magát, a lányát, az anyját. Ott álltunk ketten a mama előtt, emlékszel, fogta az arcodat és a szőke hajadat és azt ismételte folyton, hogy egyre inkább hasonlítasz anyura. Én nem bántam, csak amikor megkérdezte, hogy mégis hol van a kishúgod, ugye szép, ugye helyes, akkor bántódtam meg. Már fél órája beszélgettünk vele, ketten. Legalábbis azt hittem, hogy ketten. A mama házában nem szaladtak rám az emlékek, pedig tudod, mindig azt hittem, hogyha majd hét év után visszamegyünk, ott lesznek készenlétben, hogy rám vessék magukat és rágni kezdjenek. S most megtaláltam ezt a régi Mikszáth-kötetet. Azt, amelyiknek hiányzik a gerince. S Mikszáth ül a kövér fotelben és pipázik a bajsza alatt. De pipázik! Várjál, megnézem. Igazad van, szivarozik, most mindegy. De tudtad, hogy anyu teleírta? Én sem. Kar, hogy nem mutatta meg apu. Tudod, most azt érzem, ha megmutatta volna, akkor könnyebben leptem volna bele a saját életembe. Nem ilyen hidegrázósan, mint most. Tudod, hogy éreztem magam, amíg a Linda itt lakott? Mintha vizes ruhát kellett volna nap, mint nap felhúznom. Nem tudom hova tegyem a fáradságomat. Nincs elég befőttes üveg idehaza. Tizenegy órája olvasom a könyvet és azt érzem, hogy felfalnak, harapnak és csípnek a betűk. Mert én is olyan vagyok, mint anyu, hogy én vagyok a sipsirica, az árva, a szegény kislány, akit kihasznál mindenki. Sajnálom anyut. Mindegy. Most rólam van szó, beszéljünk rólam. Fáj. Fáj a szétesett családunk, a megdöglött kutya, az ostoba mostohák és a soha el nem ásott kincsek utáni keresés. De itt ebben a könyvben van valami, ami majdnem kincs, de mintha elátkozott volna, úgy égeti a szememet, hogy szét akarom tépni. Leírta hogy verte meg az apja, Reni. Érted? Azt írja, hogy bábut készített szalmából, arra gondolt hogy az apja és beledobta a tűzbe. Nézd meg a képet, amit az első áldozásától a papának adott. Úgy néz ki rajta, mint aki citromba harapott és a szeretettel apának olyan erősen van a képbe nyomva, hogy a másik oldalon kidomborodik. Biztosan ilyen volt a szíve is. Ilyen citromos és kivájt ezért ölte meg magát. Nem jössz haza? Olyan egyedül érzem magam ezzel a könyvvel, hiába van minden lapon egy darab az életéből. Már nem akarom megismerni, meg akarom tartani azt az illúziót, amit olyan sok évig építettem róla. Nem akarom már az igazi anyámat, csak a hiányát akarom. Úgy rakom össze éppen, mint egy kirakót: érzelmekből, 1960-as évekből, elrontott házasságból, lapkávés-foltbol, összekevert és beragasztott szőke, barna és fekete hajszálakból. Rá van írva Janó+Eva= Reni. Aztán miután megszülettél volt anyunak jobb dolga, hogy naplót vezessen. Az én születésem már nincs említve és azt érzem megsértett vele. Tudom, hülyeség, engem is szeretett naná, csak éppen én már valahogy kicsúsztam anyu családjából. Persze, nem fogom eltépni, csak ezért kellett hogy felhívjalak. Hogy ketten oldjuk meg a dolgot, hogy ketten újból megismerjük anyut s ne egyedül álljak ott előtte, hanem veled, hogy az az ijedelem kétfelé oszoljon. Hogy hogy érzem magam? Erre találtam több hasonlatot is: mint aki keresi az utat a térképen és fölötte kialszik a lámpaoszlop fénye és... mégiscsak egyet találtam. A többi nem illik olyan jól. Tudom, hogy nem nagy ügy, majd jó lesz. Ha végre túl leszek az érettségin. Erről jut eszembe, még elolvasom az életrajzokat. Tegyük le, szia, jó-j az érettségi után felhívlak!

Eltelt egy hét, Edit leérettségizett, Németh Lászlót húzta. Előtte valaki Mikszáthot kapta s elkezdett fülelni. A felelő nem tudott róla mondani semmit, azon kívül, hogy egyike a magyar írók legnagyobbikának. Addig alkudozott egymással az érettségi bizottság és a felelő, hogy kettessel átengedték. Edit úgy érezte felpattan, odarohan a kövér magyar tanárnő elé és elkezdi zúdítani rá, amit Mikszáthról tud. Nyilván rossz és érthetetlen felelet lett volna. Belefullad, elakad a a mondat közepén, mert kikerülhetetlen, hogy anyja fanyar elsőáldozós képe beugorjon és ezzel minden érettségi tudást kirugdosson. Másnap elmesélte Reninek, hogy jól ment, csak matekból kapott hármast és borzasztó hőség volt, mert egy másik iskolában kellett érettségizniük - pedig az övék télen-nyáron jól tartja a hűvöset. Aznap ismerte meg Zórát. Kezet fogtak és végigmérték egymást. Nyugodtan és szemérmetlenül, mintha minden titok a ruháikra lenne írva. Megbékéltek egymással. Örülök, hogy végre megismerhettelek - mondtak mindketten és Jánosnak, aki az asszony mögött állt, őrült hangosan leesett egy kő a szívéről, ami széttörte a betont és a repedések között fehér, piros, sárga, lila virágok bújtak elő és szagolták a nyári égbolt kék fényét. Kezet fogtak a pacsirták is, gratuláltak egymásnak a nagymamák és boldog volt ott minden tégladarab a városfal öreg bolthajtásában. Egy kislány fagyit nyalt, kihajolt a teraszról egy nagy bajszú cigány, a felhőkbe nézett és köszönt. Minden jót, mondta s meglengette a kalapját. Minden jót - válaszolta a felhő lassú magyarsággal, mint aki bizonytalanul jár a földön. Edit mindezt észrevette és amikor Zóra és apja csókolózni kezdtek, felhajította a könyvet a felhőhöz. Az betakarózott a lapokkal és elszállt.

 
Írta: Czingulszki Ágnes
 
 
pecel_novella_arckepek/Czingulszki_Ágnes_medium.jpg
 
Czingulszki Ágnes bemutatkozása:

23 éves, Innsbruck-ban élő titkárnő vagyok. Tavaly fejeztem be az ELTE-n a média és norvég tanulmányaimat. Gyerekkorom óta mesékkel, regényekkel, lexikonokkal építettem bástyát az ágyam köré és sikerült sok minden hasznosat kiolvasnom belőlük, amik az életet elviselhetővé, humorossá, de olykor nevetségessé és reménytelenné is tették számomra. Vágyaim közt a legnagyobb, hogy egyszer az írásaimból tudjak megélni s utazó, kalandot kereső életmódomhoz is nagyon jól passzolna, mert ez a munka nem igényel mást, csak egy gondolkodó fejet, papírt és tollat.